Az első bejegyzés egy kis tűnődés.
Ma együtt voltam egy lánnyal, és bár nem ment minden simán (a nehéz napok mindig jókor jönnek), de így is meglehetősen élvezetes volt.
A leányzó gömbölyű, és ezt szégyelli. Még előttem se akart fényben pucérkodni. Miért is?
Mert meghülyít mindenkit az ideálemberek fotóözöne. Nem szeretjük a testünket, mert nem olyan, mint az újságban. A vicc az, hogy senkinek sem olyan. A lapokban minden képet fotosoppos módszerekkel átszabnak, mert az az anyajegy olyan ciki, és a márványos bőr is.
A fejlett országokban rengeteg az elhízott ember. Főleg ülőmunka van, ehhez pedig nem kellenek izmok, enni viszont szeretünk, a háj meg kúszik fel, mint a bojler a Ragyogásban. A magyar konyha egyébként sem update 1-es.
Persze, ha valaki nem tud felmenni a harmadik emeletre, vagy séta közben is fújtat és izzad, az csakugyan nem vonzó. Viszont kit érdekel egy kis pocak?
A jó kondi a lényeg, hogy futva is elérjük a buszt, és hogy haza tudjuk cekkelni a kaját. Meg, hogy rugdossuk a bőrt a gyerekkel vasárnap délután.
Csakugyan nem érdemes szívrohamban elpatkolni harmincévesen, de vajon megéri agyonstresszelni magunkat egy kis súlyfelesleg miatt? Vajon miért elvárás egy alapvetően mozgásszegény életmódú társadalomban, hogy sportosan nézzünk ki? Ösztönök talán, idejétmúlt beidegződések? Vagy inkább azok keltik ezt a közgondolatot, akiknek fizetünk a fogyásért?
Ijesztő, hogy egy marketingtrükknek dőlünk be, és komolyan rongáljuk a lelkünket miatta. Hiszen az életmódbiznisznek nem éri meg azt mondani: az légy, aki vagy! Fogadd el magad úgy, ahogy kinézel, és menjél kosarazni!
Egy hatalmas iparágat táplálunk a szenvedéseinkkel, amik nélkülük aligha léteznének. Rengetegen járnak konditerembe súlyokat emelgetni azért, hogy formában tartsák magukat. Mihez is?
Az előző századfordulón az angliai börtönökben volt egy szerkezet, amit a rabok hajtottak a lábukkal napi tíz órában, hogy ne unatkozzanak. Egy végtelen lépcsősoron kellett mászniuk. Széldarálónak hívták, mert semmiféle értelmes célt nem szolgált, a belefektetett erővel semmit nem kezdtek. A kondizás érdekesen hasonlít ehhez.
A lányt minderről nem tudtam meggyőzni, ő fogyózik, addig meg takargatja előttem a pociját :)
Ma együtt voltam egy lánnyal, és bár nem ment minden simán (a nehéz napok mindig jókor jönnek), de így is meglehetősen élvezetes volt.
A leányzó gömbölyű, és ezt szégyelli. Még előttem se akart fényben pucérkodni. Miért is?
Mert meghülyít mindenkit az ideálemberek fotóözöne. Nem szeretjük a testünket, mert nem olyan, mint az újságban. A vicc az, hogy senkinek sem olyan. A lapokban minden képet fotosoppos módszerekkel átszabnak, mert az az anyajegy olyan ciki, és a márványos bőr is.
A fejlett országokban rengeteg az elhízott ember. Főleg ülőmunka van, ehhez pedig nem kellenek izmok, enni viszont szeretünk, a háj meg kúszik fel, mint a bojler a Ragyogásban. A magyar konyha egyébként sem update 1-es.
Persze, ha valaki nem tud felmenni a harmadik emeletre, vagy séta közben is fújtat és izzad, az csakugyan nem vonzó. Viszont kit érdekel egy kis pocak?
A jó kondi a lényeg, hogy futva is elérjük a buszt, és hogy haza tudjuk cekkelni a kaját. Meg, hogy rugdossuk a bőrt a gyerekkel vasárnap délután.
Csakugyan nem érdemes szívrohamban elpatkolni harmincévesen, de vajon megéri agyonstresszelni magunkat egy kis súlyfelesleg miatt? Vajon miért elvárás egy alapvetően mozgásszegény életmódú társadalomban, hogy sportosan nézzünk ki? Ösztönök talán, idejétmúlt beidegződések? Vagy inkább azok keltik ezt a közgondolatot, akiknek fizetünk a fogyásért?
Ijesztő, hogy egy marketingtrükknek dőlünk be, és komolyan rongáljuk a lelkünket miatta. Hiszen az életmódbiznisznek nem éri meg azt mondani: az légy, aki vagy! Fogadd el magad úgy, ahogy kinézel, és menjél kosarazni!
Egy hatalmas iparágat táplálunk a szenvedéseinkkel, amik nélkülük aligha léteznének. Rengetegen járnak konditerembe súlyokat emelgetni azért, hogy formában tartsák magukat. Mihez is?
Az előző századfordulón az angliai börtönökben volt egy szerkezet, amit a rabok hajtottak a lábukkal napi tíz órában, hogy ne unatkozzanak. Egy végtelen lépcsősoron kellett mászniuk. Széldarálónak hívták, mert semmiféle értelmes célt nem szolgált, a belefektetett erővel semmit nem kezdtek. A kondizás érdekesen hasonlít ehhez.
A lányt minderről nem tudtam meggyőzni, ő fogyózik, addig meg takargatja előttem a pociját :)
